
„Oda lett e korszak
– sajgó örömei mind kialudtak,
ahogy kimúlt kába mámora. Nem epedek
ilyenért már: se gyász, se sóhaj. Egyéb
készség jutott ily veszteségért – így hiszem –
bőséges elégtételül. Hisz megtanultam
más szemmel a természetet nézni,
mint szeles ifjúságom nyarán; sűrűn kihallani
a halk, szomorkás zenét, az emberét,
nem durvát, sem csikorgót, ám hatót,
hogy megtisztítson, legyőzzön. Borzongat
jelenléte annak, mi emelkedett
eszmék gyönyörével sajgat,
mélyen vegyült, fennkölt érzés:
nyugvó napok fényének hazája,
kerek tenger, élő levegő,
a kék égbolt s az emberi elme:
ajánlás és szellem, mely mindent
ösztökél, mi gondol s tárgyát a gondolónak –
a mindenséget járja át. Ekképpen máig
rétek és erdők imádója vagyok,
hegyeké, mindené mi elénk tárul
e zöld földön, szem és fül nagyszerű világáé –
mit félig maguk teremtve fognak fel,
élv felismerni a természet s érzékeim nyelvében
legtisztább eszmém horgonyát, dajkáját,
irányadóját, őrzőjét szívemnek, lelkemnek,
erkölcsi lényem egészének.”
William Wordsworth: A tinterni apátság fölött írt sorok (részlet, Villányi G. András fordítása)