„Ezek tulajdonképpen nem is kegyetlenségek. A középkor embere iszonyodna mai életvitelünktől, mert sokkal kegyetlenebbnek, rettenetesebbnek és barbárabbnak találná a sajátjánál. Minden kornak, kultúrának, erkölcsnek és hagyománynak önálló jellege van, vannak szelíd és kemény, szép és kegyetlen vonásai, a szenvedés bizonyos fajtáit természetesnek tartja, bizonyos gyötrelmeket megadással tűr. Az emberi élet akkor válik igazán szenvedéssé, pokollá, amikor két kor, két kultúra és vallás keresztezi egymást. Az ókor embere nyomorultul elpusztult volna a középkorban, mint ahogy a vadember is megfulladna civilizációnk dzsungelében. Néha azonban egész nemzedékek szorulnak két kor és életstílus közé, ilyenkor megszűnik az egyértelműség és az erkölcs, a védettség és az ártatlanság. Ezt persze nem mindenki éli át egyformán. Egy olyan természet azonban, mint Nietzsche, már egy nemzedékkel korábban megszenvedte korunk nyomorúságát – amin ő társtalanul, meg nem értve ment keresztül, attól ma ezrek szenvednek.”
Pilinszky János: Az önmegvetéstől az alázatig
H. Hesse Der Steppenwolf című híres regényét olvasom. Igazi nagy regény, valójában rólam szól, ahogy a nagy művekben valamilyen formában mindig önmagunkra ismerünk. A regény hősének főbetegsége a jogos és könyörtelen önmegvetés, amin egyáltalán nem enyhít az, hogy a „beteges” bűntudat a depresszió első számú tünete. A depressziós önmegvetése bizonyos értelemben mindig jogos, kórossá makacssága teszi. Létezik hát bűnös bűntudat? Formáját tekintve azt hiszem, igen, s ezen mit sem változtat, ha bűnös bűntudat helyett kóros, beteges bűntudatról beszélünk. Hesse főhőse mindenkivel szemben elnéző és megbocsátó, ami enyhíti ugyan helyzetét, de még mindig véghetetlen távolságban áll attól a megértő és mindenkinek megbocsátó erénytől, amelyet evangéliumi értelemben alázatnak nevezünk.
Ugyan miért? Mi hiányzik az ilyen már-már heroikus önmegvetésből, ha egyszer – híven a jézusi parancshoz – az önmegvetés poklában forgolódó lélek senki fölött a világon nem ítélkezik – kivéve önmagát. Az ilyenfajta magatartásból – ha jogos, ha nem – azt hiszem, elsősorban a remény hiányzik. Az önmegvetőnek el kell hinnie, hogy ő is megváltható, hogy az ő szenvedései sincsenek hiába, hogy még az ő pokoli meghasonlottságánál is nagyobb ez a boldog egység az Atyában, amelyre Jézus mindannyiunkat meghívott. Ilyen értelemben az önmegvető kegyelmi helyzetben van. Ha elfogadja, hogy remélhet, automatikusan mindenki üdvözülésének a reményét fogadja el, és szíve a kétségbeesés magánzárkájából egyenesen és minden átmenet nélkül szabadul ki az egyetemes reménység tágasságába.
Igen, a remény oszthatatlan. És az oszthatatlan remény talán egyik legfőbb tanítómestere az alázatnak. Ami fordítva is igaz: az alázatos szív senkit, egyetlen élőt se rekeszthet ki a bárányok sorából, még önmagát, a farkast se. Ezért hangsúlyozza Jézus oly messzemenően minden ítélkezés ördögi természetét. Az öngyűlölő látszatra még a mások felett ítélkezőnél is messzebb áll az oszthatatlan remény országától. Ez azonban csakugyan látszat. Az ítélkező ugyanis az igazság misszionáriusának érzi magát, ami nagyon megnehezíti megtérését. Az önmegvető azonban a kegyelem első érintésére boldogan szabadul poklából.
(Új Ember, 1978. november 19.)
Gyűjtötte: Szabó Dorottya
