
Az alap- és mesterképzésen töltött éveim során szerencsém volt bekerülni a Corvinus szakkollégiumi körébe, aminek köszönhetően rengeteg inspiráló, ambiciózus hallgató társaságába csöppentem egyik napról a másikra. Mire felvételt nyertem az egyik szakkollégiumba a második szemeszteremben, már megfogalmazódott bennem, hogy a doktori képzésig meg sem akarok állni, tudományos karriert szeretnék befutni, vagy legalábbis bekocogni. Elsőéves egyetemistaként, amikor a választott tudományág még az újdonság erejével hat, és egy teljesen új, végtelennek tűnő világot tár az ember elé, a tudományos karrier elképzelésébe akarva-akaratlanul bekúszik egy kacéran csillogó Nobel-díj érme. Az ember talán még meg is írja a 40-50 év múlva esedékes köszönőbeszédét, amiben nyilvánvalóan elősorban azokhoz szól, akik elsőéves egyetemistaként szerelembe ejtették a tudományággal, jelen esetben a közgazdaságtannal. Minek is tagadjam, az én fiókomban is lapul pár ilyen félig-meddig kidolgozott beszéd, amiket már most is bizonyos nosztalgiával forgatok, mintha már régen kifutottam volna az időből ahhoz, hogy a beszédek valaha betöltsék eredeti, nemes rendeltetésüket.